Ma már megdönthetetlen tény, amelyet sok közvetett, de egy irányba mutató forrás támaszt alá, hogy a hazai könyvnyomtatás spiritus rectora Vitéz János esztergomi érsek lehetett. E gondolatmenet szerint Vitéz részt vett az 1455-ös bécsújhelyi birodalmi gyűlésen, ahol találkozott Enea Silvio Piccolomini pápai legátussal – aki később II. Piusz pápa néven vonul be az európai történelembe –, és a két művelt, széles látókörű humanista számos közös pontot találhatott beszélgetéseik során. A török veszély mellett az akkor újdonságként berobbanó, Mainzban készült 42 soros nyomtatott Biblia is szóba kerülhetett. Ismert Piccolomini részletes beszámolója Johann Gutenberg találmányáról, s egy évvel előtte 1454-ben maga Vitéz is járt egy követség élén Mainzban, így nem zárható ki, hogy a magyar főpap már itt találkozhatott az európai tipográfia első műhelyének termékeivel. A technikai újítások iránt fogékony Vitéz képzeletét megragadhatták a mozgatható betűk által sokszorosítható könyvek, gondolva itt a közvéleményt befolyásolható nyomtatványokra a török veszélyről vagy az antik auktorok jobb kiadásának lehetőségére; hiszen, ha nem is szűnik meg, de ezen az úton mindenképpen hatékonyan csökkenthető a sok másolás során óhatatlanul bekövetkező szövegromlás. Mindezek mellett a bibliofil érsek a pozsonyi egyetem 1465-ös megalapításakor nyilvánvalóan tisztában volt azzal is, hogy az oktatás számára a megfelelő példányszámban rendelkezésre álló könyv alapvető fontosságú. Megemlíthetjük még inspirációként Johannes Regiomontanus német matematikust és csillagászt, akit maga Vitéz hívott Magyarországra, s aki tudományos munkássága mellett a Budán kidolgozott könyvkiadói tervét valósította meg később Nürnbergben. E kiadói program részeként nemcsak asztronómiával kapcsolatos műveket nyomtatott ki, hanem megjelentette Nagy Szent Vazul egyházatya A költők olvasásáról szóló rövid terjedelmű traktátusát két ízben 1474–1475 körül. Nem tűnik véletlen egybeesésnek, hogy ez a munka (hozzá Xenophón görög történetíró Szókratész védőbeszéde művével társulva) a Hess-féle budai nyomda második kiadványa.

Az előzményekkel kapcsolatban a következő időrend képzelhető el: Kárai László római követsége alkalmával – Vitéz megbízásából – 1470 őszén hívta meg Hess Andrást Budára. A tipográfus már nem számított fiatal, kezdő segédnek; ahogyan ő fogalmazott a Chronica ajánlásában: „kívánságomhoz képest meglehetős előrehaladást tettem” a nyomdászatban. Valószínűleg vonzó ajánlatot kaphatott, ígérhettek neki privilégiumot, lehetőséget az önálló officina megteremtéséhez, anyagi támogatást és biztos megrendeléseket. Ám az 1471-es év második felétől drámaian megváltozott a helyzet Magyarországon: állítólag tettlegességig fajult a magyar király és az esztergomi érsek viszonya. Utolsó csepp volt a pohárban, amikor a főpap a lengyel IV. Kázmér fiát hívta meg a magyar trónra. Bár 1471 karácsonya előtt Vitéz János még kiegyezett I. (Hunyadi) Mátyás királlyal (ebben szerepet játszhatott a fiatal Kázmér herceg kisebb hadi sikere a Felvidéken), de néhány hónappal később, 1472 kora tavaszán az érsek házi őrizetbe került Esztergomban, s ott is maradt augusztusi haláláig. A nyomdászmester valószínűleg 1471 tavaszán indulhatott el Rómából, s másfél-két hónapra rá érkezhetett meg Velence érintésével Budára, ahol nem az elképzelései szerint alakult a könyvkiadás elindítása.

Úgy tűnik, hogy ez a magyarországi nyomdászműhely egy sajtóval működhetett, s maga Hess András végezhette a legbonyolultabb munkafolyamatot, a szedést. Korábban szakmai vita folyt azzal kapcsolatban, hogy Budán önthette-e betűit vagy magával hozta azokat Rómából. Ám biztosra vehető, hogy Hess közel félmázsás betűkészlettel, s nem matricákkal (vagyis a betűk negatívjaival) indult útnak Budára 1471 tavaszán, ugyanis az elhasználódott betűket – a kopások jól látszanak a fennmaradt példányokon – könnyedén kicserélhette volna a matricák segítségével. A Chronica betűméreteinek változásából kiindulva fontos kérdés, hogy a nyomtatvány mely részeit nyomtatták ki legutoljára. A mester által alkalmazott tipográfiai kényszermegoldásokból kikövetkeztethető, hogy a 2. levélen található, a préposthoz szóló ajánlás és a Chronica 12. levele egy időben készült el a kolofont tartalmazó utolsó oldallal. Ennek oka az lehet, hogy a ma már nyomtatott szöveget nem tartalmazó 1. levélre (melynek párja a 12.) eredetileg a Vitéz Jánoshoz szóló dedikáció kerülhetett, és Hess a 2. levél rektójára (ahol most a Kárainak címzett ajánlás olvasható) a Teremtés, illetve az Özönvíz közötti biblikus résznek szánt helyet. Mivel a középkori krónikakompozícióinkból hiányzik ez a részlet, s feltételezhetően a tipográfus sem tudta beszerezni a teljes történetet tartalmazó kéziratot, így kapóra jött neki az üres oldal a belpolitikai helyzet fordulatakor. Ennélfogva ki kellett cserélnie a politikai szempontból problémássá vált szöveget, valamint a 12. levelet újra kellett nyomtatnia a Vitéz-összeesküvés miatt. Sajnos az esztergomi érsekhez szóló eredeti dedikáció nem maradt fenn.

Ehhez kapcsolódik a gyakran vitatott, nem kellő mértékben tisztázott pont: a Chronica elkészülésének üteme. A fent bemutatott érvelés szerint Hess Andrásnak már 1471 késő tavaszán Budán kellett lennie. Abban az esetben, ha azt a régebbi elképzelést vesszük alapul, miszerint a nyomdászmester egy évvel később, csak 1472 tavaszán érkezett volna meg Rómából, feloldhatatlan ellentét elé állítja a Vitézhez szóló ajánlás mellett érvelőket: a házi őrizetben lévő, megtört, utolsó hónapjaiban járó esztergomi érsekhez miért szólt volna ez a dedikáció? Tehát a két hipotézis, miszerint volt egy első ajánlás, amely címzettje az esztergomi érsek, illetve Hess csak 1472 tavaszán érkezett Budára: együtt nem tartható. Vagyis, ha nem készült Vitéz Jánoshoz címzett ajánlás, akkor a tipográfus feltehetően a belpolitikai helyzet rendezése után, nagyjából 1472 utolsó harmadában (megérkezése után fél évvel) láthatott volna csak neki a nyomtatásnak. Közbevetőleg, a hamar kudarcot valló 1471-es őszi összeesküvés híre természetesen Itáliába is eljutott. Így feltehetjük a kérdést, hogy amennyiben biztosra vesszük az esztergomi érsek meghatározó szerepét a magyar tipográfia megalapításában – ezt a két jeles könyvtörténész: Borsa Gedeon és Soltész Zoltánné egyébként meggyőzően bizonyította –, mi vagy ki vehette volna rá Hesst, hogy fő mentorát elveszítve (aki gyakorlatilag fogoly volt Esztergomban) mégis elinduljon Magyarországra 1472 tavaszán? Ezt csak akkor tehette volna meg, ha nem Vitéz a nyomtatás mecénása, hanem valaki más és meglehetősen stabil belpolitikai helyzet fogadja. Ez utóbbi biztosan hiányzott. Ugyanis egy műhely felállítása, illetve folyamatos működtetése kellőképpen tőkeigényes és piacérzékeny üzleti vállalkozás, széles konszenzuson alapuló kiadói programot, állandó vevőkört és kiegyensúlyozott belpolitikát feltételez. Ám mindezek nem állhattak a nyomdász rendelkezésére. A mester így fogalmazott ajánlásában: „és időm is volt rá bőven: óriási és sok napot igénylő munkát vállaltam magamra”, tehát az eredeti elképzeléséhez és a Rómában kapott ígéretekhez képest tétlenségre volt kárhoztatva hosszú ideig, és komoly elvi, valamint bonyolult technikai változtatásokra kényszerült, hogy első könyvét megjelentethesse Magyarországon.

A másik elgondolkoztató probléma, hogy ha ezt az időhatárt használjuk (vagyis 1471-ben kezdte el a munkát), akkor havi 7–8 oldal kinyomtatásával számolhatunk, ami viszont elképesztően vontatott munkafolyamat még az inkunábulumok, vagyis a 15. századi nyomtatványok világához képest is. Ezt az óriási különbséget nem magyarázza meg kielégítően az officina kicsi mérete, illetve a segédek hiánya (vagy alacsony száma). A járulékos munkafolyamatok sokasága (a betűk lemosása, visszaosztása a szedőszekrénybe, a papír megnedvesítése, szárítása, az elkészült szedés korrigálása) és összetettsége további lassító tényező lehetett, ám ez sem elégséges indok a munka ütemére. Mindezt összeadva egy év alatt Hess András akár négy-öt hasonló terjedelmű könyvet is kinyomtathatott volna, ám ez valami miatt nem történt meg. Ugyanis, ha olyan nyomtatványai lettek volna, amelyekből egy példány sem maradt fenn az utókor számára – ezt nem zárhatjuk ki, és az elveszett európai kiadások 15. századi történetébe beleillene –, azok mindenképpen a történeti munkája után következnének (lásd a Nagy Szent Vazul–Xenophón kis kötetét), hiszen ajánlásában kiemeli azt a tényt, hogy a Chronica „e nemben első” műve lenne. Így egyetlenegy ésszerű magyarázat adódik a megjelentetés időproblémájára: Mátyás és Vitéz fegyveres összeütközésig fajuló konfliktusa. A tipográfus nyilván aggódva figyelte az 1471 őszi és a következő év tavaszi eseményeit; elképzelhető, hogy hosszú hónapokra le kellett állnia a munkával és reménykedett a helyzet rendeződésében. A kérdés az, hogy mikor? Két lehetőség adódik. Az első, hogy Hess 1471 nyarától 1472 nyaráig várja, hogy mi lesz a Vitéz–Mátyás harc végeredménye, s egyébként nehezen szedi össze a műhely beindításához szükséges eszközöket, alapanyagokat (a papírnak is meg kell érkeznie Velencéből). Ennek ellentmond, hogy pont a legreménytelenebb időszakban, 1472 nyarán írta volna meg a haldokló Vitézhez szóló szövegét. A második, hogy 1472 tavaszától 1473 tavaszáig vár, miközben azon gondolkodik, hogy kinek ajánlhatná a Chronicát, majd sietve kiszedi az új előszót 1473 késő tavaszán, s a könyv megjelenhet végre június 5-én. Ebben az esetben viszonylag hamar beindítja az officinát, 1471 nyarától nekilát a nyomtatásnak, megírja az esztergomi érsekhez szóló ajánlását, s munkáját gyakorlatilag befejezi, amikor 1472 tavaszán Vitézt ismét letartóztatják. Egy évig várja, hogy javuljon a helyzet, majd miután egyértelművé válik számára, hogy könyve csak kényszerű változtatással jelenhet meg, kiszedi 1473 tavaszán a most is olvasható dedikációt (a 12. levéllel) és a pünkösdi vásárra időzíti az értékesítést.

A másik gyakran felvetődő kérdés, hogy Hess András miért éppen Budán alapította meg a nyomdáját? Amennyiben Vitéz szerepét meghatározónak tekintjük, akkor sokkal kézenfekvőbb lett volna az érseki székhely (Esztergom) vagy éppen a fél évtizeddel előtte alapított egyetem helyszíne (Pozsony). Ha a nyomdász már 1471 késő tavaszán Magyarországon lehetett, akkor nyugodtan választhatta volna Pozsonyt vagy Esztergomot is. Vitéz viszonylag stabil helyzetben volt, az egyetem diákjai és tanárai még nem szóródtak széjjel, Mátyás a cseh háborúkkal foglalta el magát. Nem az áll a helyszín kiválasztása mögött, hogy Hess a királyi udvarhoz közel szerette volna elkészíteni első nyomtatványát? Ehhez kapcsolódik a támogató személye körüli kérdések, melyek szorosan összefüggnek a Chronica elkészülésének sebességével. Lehetséges, hogy az ajánlásban olvasható „magamban hosszasan azon töprengtem” -kitétel – a fent is tárgyalt – 1472 nyara és 1473 eleje közti időszakra vonatkozik, amikor úgy tűnt, hogy a befektetett pénz és az „óriási és sok napot igénylő” munka nem fog megtérülni, ha ragaszkodik az esztergomi érsekhez mint támogatóhoz. Felvetődik a kérdés, hogy miért nem dedikálja művét a magyar királynak, miután nyilvánvaló, hogy Vitéz napjai meg vannak számlálva (1472 nyara) vagy már hónapok óta halott (1473 eleje)? Erre valamiért nem volt képes. Az biztos, hogy emiatt sokáig tusakodott magában, hogy „szorgalmam gyümölcsét kinek ajánljam”. A budai prépost segítsége kezdetben talán a szállásadás lehetett; a Pénzügyminisztérium budavári palotája melletti telken álló házában teremthette meg a lehetőséget a nyomdaműhely felállítására. Elképzelhető, hogy Kárai anyagi támogatást nyújtott 1473 tavaszán, hiszen „a magamra vállalt munkát nélküled sem elkezdeni, sem befejezni nem tudtam volna”.

Csak találgatásokra vagyunk ítélve a Hess András kiadói programjának rekonstruálásakor is. Ahogyan a tipográfus fogalmazott, olyan könyv megjelentetésébe fogott, ami egész Magyarországot érdekelheti: „tudniillik Pannonia Krónikájának kinyomtatását, tehát olyan munkát, amely hitem szerint minden magyar ember számára kedves és kellemes”. Eszerint a kiadó jövője Káraitól függene, hiszen „ha napról napra nagyobb műveket fogok nyomtatni, úgy hiszem, azokat is a Te fényes nevednek kell majd ajánlanom”. Tehát egyrészt reménykedett további munkákban, másrészt tudta, hogy ehhez a prépost segítsége kell majd. Kiadói programjának „árulkodó” nyoma ezenfelül, hogy csak antikva típusú betűket hozott magával Rómából, vagyis inkább a humanista ízlésnek megfelelő kiadványokkal kívánta folytatni a működését. Érdemes megemlíteni, hogy egy történeti munka megjelentetése nem feltétlenül a korabeli kiadáspolitikát követte, ugyanis a nyomtatás magas költségei miatt egy-egy ősnyomda első munkái között inkább latin nyelvtanok, bűnbocsátó levelek, kalendáriumok, kisebb terjedelmű, ám népszerű humanista művek vagy szerkönyvek szerepelnek. Nem ismerünk olyan kiadót a 15. századból, amelynek első terméke egy nép históriája lett volna. Persze gondolhatunk a latin nyelv univerzalitásából kiindulva arra is, hogy az európai könyvpiacokon sikeres lehetett egy magyar história. Ezt jól bizonyítja, hogy – miután a Chronica példányai elkeltek vagy eltűntek, szövege pedig kéziratos másolatokban terjedt –, hogy másfél évtizeddel később 1488-ban Thuróczy János történeti munkája néhány hónapon belül megjelenhetett Brünnben és Augsburgban. Mindezek alapján egy latin nyelvű, magyar történelmi tárgyú nyomtatott mű nagyon is kelendő, jó választásnak tűnt Budán a 15. század utolsó harmadában.

Rejtélyes Hess András nyomtalan eltűnése is, bár erre azért akad ésszerű magyarázat. Elég ránézni egy nyomdászattörténeti térképre, és láthatjuk, hogy a Rajna-Majna-Nürnberg-Augsburg-Velence vonalától északra és keletre nem tudott tartósan megtelepülni Gutenberg találmánya a 15. század utolsó évtizedeiben. Nem voltak kivételek ez alól az egyetemekkel rendelkező városok (Bécs, Krakkó, Prága) sem. Jelenlegi ismereteink szerint nagyjából hétszáz nyomtatvány jelent meg 1473–1474 körül. Ennek közel a fele Itáliában, a másik fele pedig a mai Németország, Franciaország, Svájc, Hollandia, Belgium és Spanyolország területén került ki a sajtó alól. Lengyelország négy ősnyomtatvánnyal büszkélkedhet ebből az időszakból. Bár Angliát (1476-tól 409 tétel), Ausztriát (1482-től 98 tétel) és Csehországot (1475-től 59 tétel) nem látjuk ezen a listán, de a számok azt mutatják, hogy a késés ellenére komoly nyomdaipar épült ki ezekben az országokban az 1480-as és ’90-es években. Borsa Gedeon szellemes szavaival egyetértve, inkább az tűnik meglepőnek, hogyan tudott ilyen korán megtelepedni, még ha rövid ideig is, egy officina Budán.

A Chronica több önálló történeti mű összeolvasztásából létrejött szövege 14–15. századi kódexekből maradt ránk. A nyomtatvány utolsó szakasza, amelynek szerzője ismeretlen, I. (Nagy) Lajos halálától (1382) Mátyás moldvai hadjáratáig (1468) beszéli el nyolc évtized történetét. Érdemes megjegyezni, hogy mindössze négy oldalról van szó, tehát a szerkesztő igencsak összesűrítette a közelmúlt és saját korának – egyébként meglehetősen izgalmas és fordulatos – eseményeit. Az aránytalanság szembeötlő: az alig két évig regnáló Habsburg Albert nem sokkal kap kevesebbet, mint a fél évszázadig uralkodó Luxemburgi Zsigmond. Hunyadi Mátyásról csupán egy rövid fejezetben esik szó: a koronázásáról (1458), Jajca visszavételéről (1463), a Szent Korona visszaszerzéséről (1464), s végül a már említett moldvai hadjáratról. A Chronica itt hirtelen befejeződik, hiányzik az utolsó négy év (1469–1473) magyarországi története. Ez azzal magyarázható, hogy az igen kényes 1471–1472 közötti belpolitikai események (az összeesküvés, a lengyel Kázmér betörése, Vitéz János fogsága és halála) még nagyon frissek voltak, így bölcsebbnek tűnt ezekről hallgatni.

Hess András erre az időszakra csak egy mondattal utalt a könyve végén: „Bár a külföldiek, például a lengyelek és csehek és a Szent Koronának alávetett más lakosok sokat ármánykodtak ellene, Mátyás szembeszállt velük, mint bátor és győzhetetlen oroszlán.” Hess a már említett és feltételezett kiadói program újabb apró jelét helyezte a munkája végére, amivel igyekezett megmagyarázni a Mátyás-fejezetet rövidségét, valamint a hiányzó történelmi eseményeket. „Felséges és győzhetetlen urunknak, királyunknak többi nevezetes és emlékezetes tetteit, mivel oly sok van, és mivel ezeket röviden összefoglalni nem lehet, más alkalomra kell halasztanunk, és részletesebben kell majd elbeszélnünk.” Vagyis a tipográfusnak szándékában állt későbbiekben egy nagyobb terjedelmű művet kinyomtatni Mátyásról. Ha csakugyan ez volt a terve a nyomdásznak, akkor ismét felmerül a kérdés, hogy Vitéz János bukása után miért nem a magyar királynak ajánlotta nyomtatványát? Elképzelhető, hogy egy Káraival kötött megállapodás lehet erre a magyarázat, miszerint a budai prépost a dedikációt kérte az anyagi támogatásáért.

Bár a Chronica fogadtatásáról nem maradtak fenn egykorú források, a ma is kézbe vehető tíz példány provenienciája alapján úgy tűnik, hogy főként a közép-európai régióban terjedt el, bár két jó ízlésű gyűjtőnek köszönhetően Strasbourg és Róma is szerepel a régi őrzési helyek között. Összekötve a ránk maradt tomusok származási pontjait a következő terület rajzolódik ki: Lemberg – Krakkó – Głogówek (Szilézia) – Lipcse – Prága – Bécs – Buda – Hanusfalva (Késmárki járás). A nyomtatványok egy részét aukción szerezték be, tulajdonosai között voltak tudósok, bibliofilek, egyes darabjai megtalálhatók voltak szerzetesrendek, arisztokraták gyűjteményeiben.

A legkorábbi híradás a bécsihez kötődik. A hajdan domonkos kolostorban őrzött könyv nem a 18. század végi szekularizációval, hanem már jóval előtte, a 16. század közepén kerülhetett a Hofbibliothek állományába. Régebben ezt egy évszázaddal későbbre sorolta a szakirodalom – ebben szerepe volt Petrus Lambecius bécsi bibliotekárius diáriuma 1666-os bejegyzésének –, ám a legfrissebb kutatások alapján Wolfgang Lazius humanista tudós lehetett az egyik első ismert olvasója. Ő volt az, aki alaposan végigjegyzetelte, mintegy fölhasználva szövegét készülő történeti munkájához.

A fennmaradt kötetek közül kétségtelenül a lipcsei a legszebben (talán magyar kéz által) díszített inkunábulum, ám sajnos nem sokat tudunk előző tulajdonosairól. Az biztos, hogy az egyikük részletes mutatót készített az ősnyomtatvány végén és hozzácsatolta a magyar királyok névsorát. A margón mintegy segédletként tartalmi kiemelések sorakoznak. Nemrégiben derült ki, hogy 1682-ben kapta meg a lipcsei egyetem a könyvet. Nem zárható ki, hogy előző tulajdonosa valamelyik szász választófejedelem lehetett, és a példány a pleissenburgi bibliotékában foglalhatott helyet.

A római tomus Niccolò Rossi, a Corsini-család titkárának tulajdonában volt a 18. század második felében. Halála után kollekciója a Corsiniakhoz került, akik a római Accademia dei Lincei könyvtárának ajándékozták teljes gyűjteményüket 1883-ban. A példány régi olvasója rögtön az elején kiemeli Hess önvallomását: „óriási és sok napot igénylő munkát vállaltam magamra”, illetve „fogadd tehát e csekély ajándékot”. Megjegyzésre kerül továbbá a margón II. András szentföldi hadjárata, Szent István első vértanú koponyája, illetve IV. Béla „legkevésbé sem szerencsés” békés természete.

A kissé kopottas barna bőrkötést viselő prágaiban olvasható bejegyzés szerint az inkunábulumot 1599-ben írták össze Jindřichův Hradec jezsuita kollégiumában. A rend 1773-as feloszlatása után került a prágai Clementinum polcaira. A lapokon látható néhány kommentár főként személyekre (Szent Orsolya, Mária királynő) vonatkozik.

Franz Xaver Edler von Hildebrand orvos és botanikus halála előtt, 1843-ban elárvereztette jeles kollekcióját, amelyben felbukkant a Chronica addig ismeretlen példánya is. A Nemzeti Múzeum József nádor segítségével – a korban hatalmas összegért – közel 450 forintért vásárolta meg a kötetet. Az ősnyomtatványban a díszítés során keletkezett vörös tintapacákat az ügyes rubrikáló egy üstökös és egy madár képére rajzolta át. Egy valódi kométa is feltűnik a tomus végén, szép hexametert olvashatunk ugyanis az 1456-ban Hunyadi János halálakor felbukkant Halley-üstökösről: „Az égbe csalod Jánost, a fényes csillagok közé”.

A másik, aukción előkerült példány ma Párizsban található. A Chronica korábbi kutatói már felhívták a figyelmet a 18. századi bőrkötést viselő kötet első ismert tulajdonosára: Gregorius Biccius strasbourgi jogászra, aki – mint nemrég igazolódott – magyar kapcsolatokkal is rendelkezett. Az Országos Széchényi Könyvtár állományában fellelhető egy kéziratos emlékkönyv, amely Gottfried Graff wittenbergi egyetemista, soproni polgár tulajdonában volt és benne számos bejegyzés olvasható mentoraitól, tanáraitól az 1645 és 1657 közötti időszakból. Szerepel közöttük Biccius jelmondata is a 78. levél rektóján, természetesen a nevével és a titulusaival együtt. Ugyanez olvasható a francia fővárosban őrzött nyomtatvány legelején: „Qui tulit auxilium, fertque, feretque Deus.” vagyis Isten az, aki segítséget hozott, hoz és hozni fog. Majd ez következik: „Gregorius Biccius Budissinus U(triusque) J(uris) D(octor) et Argent(orato) Pand(ectarum) Pr(ofessor) Pub(licus) A(nn)o 1639. m(ense) Octobr(is).” Azaz a bautzeni születésű tanár 1639 októberében szerezte meg a tomust. Az Istenhez szóló szép fohász népszerű volt, megtalálható más 16–17. századi album amicorumban is. Mindenesetre csábító gondolat, hogy ez az ősnyomtatvány valamelyik – közelebbről még nem ismert – magyar tanítványától került Bicciushoz. Sajnos Graff nem gyanúsítható meg ezzel, ugyanis emlékkönyvében a dátum 1657. május 11. (a jogász professzor halálának éve), tehát a peregrinus diák akkor járhatott Strasbourgban, amikor a Chronicát már majdnem két évtizede ott őrizték.

Nem tudni, hogy mi történhetett a jogász professzor becses köteteivel, alig néhányat sikerült megtalálni az európai gyűjteményekben (egy régi orvosi kéziratot Strasbourgban, illetve egy Boccaccio-kiadást Göttingenben). Van olyan vélemény, hogy a könyvtár nagy része a strasbourgi jezsuitákhoz került, azonban erre semmiféle forrás sincsen. Ám, ha nem is a jezsuitáktól szerezte meg egy 18. századi kollektor, az szinte biztosnak látszik, hogy a szóban forgó példány a Rajna bal partján fekvő városból kerülhetett Skóciába, az Edinburgh-tól nyugatra fekvő hopetouni kastélyba. Borsa Gedeon számításai szerint a franciák viszonylag olcsón jutottak a Chronicához a londoni Quaritch cégen keresztül: 87 fontért üthették rá a Biccius-bejegyzést közrefogó tulajdoni bélyegzőiket. A strasbourgi tulajdonos alaposan végigjegyzetelte könyvét, mintha egy előtanulmányt folytatott volna a magyar történelemmel kapcsolatban. Különösképpen izgatta a hun–magyar eredetmítosz. Hangsúlyozta az érdekesnek, fontosnak tartott személy- és földrajzi neveket. Olyan kuriózumok kerültek kiemelés gyanánt a margóra, mint a Meotisz mocsarában feltűnt nőstény szarvas (cerva meotida), vagy a Szkítiában élő valóságos vagy mitikus szörnyek (kígyó, unikornis, bazilikusz, tigris). Nemcsak Biccius, hanem a Chronica másik, korábbi olvasója figyelmét is felkeltette a griff, a hegyi kristályok között székelő meseállat. Fontosnak tartotta a hunok és a magyarok leszármazását, ezt néha a rokoni fokok kiemelésével tette érzékletessé (Noé és Nemroth fiai). Szemmel láthatóan érdekelte Szkítia fekvése, felosztása, a környék népessége (pl. alánok, pruténok, besenyők), s a folyók korabeli nevei: Don, Togata, Etül. Ezeket nemcsak aláhúzta a szövegben, hanem emlékeztetőül kiírta őket a margóra. Hasonlóképpen a magyar településeknél: Százhalombatta, Tárnok, Óbuda, Szőny vagy a már elpusztult, Érd mellett fekvő Potentiana nevét is olvashatjuk a jegyzetekben. Biccius végigkövette Attila európai hódításainak nevezetes eseményeit, állomásait, kiemelve a helyneveket és a szereplőket a margón. Nem hagyta ki természetesen Szent Orsolya és a tizenegyezer szűz legendáját sem. De nemcsak a hun–magyar őstörténet, hanem a középkor is foglalkoztatta a Chronica tulajdonosait. Például Erdély esetében felsorolták az összes elnevezését: Erdeel, Transylvania, Sibenburg és Septem castrum. A fentieken kívül elsősorban a magyar történelemben szerepet játszó németek nevei – a királyoké és fejedelmeké mellett – kerültek a margóra. Biccius utolsó bejegyzései Hunyadi Jánoshoz kötődnek, a kormányzó két fontos címének: Beszterce örökös grófjának (Comes Bistricensis) és Erdély vajdájának (Voyvoda Transylvanus) kiemelésével.

Más természetű bejegyzéseket is olvashatunk a könyvben. Biccius például – utalva a Nagy Lajos királyunk halálát megelőzően feltűnt, a szakirodalomból és a forrásokból jól ismert 1382-es üstökösre –, s megjegyezte a margón: „mirabilis cometa”. A bábeli torony történetének olvasásakor pedig szellemesen odabiggyesztette: „ember tervez, Isten végez” (homo proponit, Deus disponit). Felfigyelt a Csabához kapcsolódó régi székely mondásra is: „Akkor térj vissza, amikor Chaba Görögországból.” A gyászmagyarok története is lejegyzésre került a margóra: „Hetimagiar gyack” formában. Természetesen Lehel vezér kürtje sem maradt említés nélkül, olvasója egy díszítéssel is kiemelte a történetet, majd leírta és aláhúzta, miszerint a szkíták hite (fides sciticorum), „hogy akiket életükben megöltek, azok nekik a másvilágon szolgálni tartoznak.” Látszik, hogy Biccius szerethette a szójátékokat (Ungaria ab angaria), mert megjegyezte a Péter király szájába adott szófejtést is: „Ez a név: Magyarország, ebből a szóból származik: Nyomorúság, ezért legyen sorsuk a nyomorúság.” A pogánylázadások szereplői is feltűnnek a margón: Vata, fia Janus és Rasdi, aki a saját lábát felfalva pusztult el a börtönben. Az érthetőség kedvéért gyakran élt azzal a Chronica olvasója, hogy röviden felvázolta, hogy ki kinek volt a fia, felesége. Vatánál és Janusnál meg is jegyezte, hogy egyrészt visszaállították a pogányságot és másrészt mind a ketten vérrokonaikból választottak feleséget, párhuzamba állítva ezt Dáthán és Abiron ószövetségi történetével. András királyunknál pedig azt tartotta fontosnak, hogy a két törvényes fiú (Salamon és Dávid) mellett volt egy törvénytelen is: György. Ez a kiemelés azért is érdekes, mert György (angol nevén Yourick) fiától származtatja magát a skót Drummond klán. A mesés történet szerint I. András unokája, Móric a Magyarországon száműzetésben élő Eduárd gyermekeivel Angliába utazott 1057 körül, ám egy vihar következtében Skóciáig vergődtek és ott szenvedtek hajótörést. Móric később skót nemessé vált és megkapta Drummond birtokát. Tulajdonosa talán ennek a legendának az emlékét jelölhette meg. Zách Felicián tragikus történetéhez hasonlóan a régi olvasó képzeletét megragadta az angyali Szent Korona csodás históriája is, mikor Ottó elhagyta (Amissa Corona), majd meglelte a forgalmas országút közepén: „Magyarország nem veszítheti el angyal adta koronáját”.

Találunk érdekes bejegyzéseket egy korábbi tulajdonostól is. Ilyen – a princetoni leírásnál bővebben kifejtendő – történet a magyar Tolna és az osztrák Tulln összekavarodása. 16. századi olvasója a következőt írta a kérdéses helynél a margóra: „Tolna, ubi sanctus colomanus martirio coronatus est” vagyis Tolna, ahol Szent Kálmánt mártírrá koronázták. Egy pillanatra azt gondolnánk, hogy a bejegyző tévedett, mivelhogy Szent Kálmánt, az ír származású szerzetest nem Tull an der Donaunál, hanem az alsó-ausztriai Stockeraunál gyilkolták meg. Ugyanakkor Anonymus Leobiensis 14. századi krónikája szerint Tulln közelében tartóztatták fel a Szentföldre igyekvő, kémnek nézett szerzetest, s a két város: Tulln és Stockerau alig húsz kilométerre vannak egymástól (igaz, köztük folyik a Duna). Ugyanezt olvashatjuk egy évszázaddal később Thomas Ebendorfer históriájában is. Feltételezhetjük, hogy a fenti szöveghagyomány alapján került össze Tulln (Tolna) és Kálmán neve a margón.

A krakkói tomus hajdan Władysław Czartoryski tulajdonában volt, s a kelet-lengyelországi Puławy bibliotékában őrizték 1871-ben. A lengyel herceg öt évvel később nyitotta meg a nagyanyja által alapított múzeumot Krakkóban és a kötet akkor kerülhetett ide. Sajnos az igényesen díszített példányban bejegyzés nem található.

A két háború között, 1925-ben vált ismerté, hogy a régi cári gyűjteményben szintén megvolt a Chronica egy kötete. A könyv elején olvasható bejegyzés szerint a lembergi ferences monostorban őrizték a 18. században, majd az állományt elárverezve került Szentpétervárra 1856-ban. A példánynak még magyar tulajdonosa lehetett a 17. században, mivel az egyik oldal margóján a következő megjegyzés olvasható: „gazdagsága Atillanak”. Főként a középkori lengyel-magyar történelem szereplőit, mint például II. Mieszkó fejedelmet, III. Kázmér és I. Ulászló királyokat emelte ki olvasója (a tizenegyezer szűz és Lehel kürtje históriája mellett) az ősnyomtatványban.

A budapesti Egyetemi Könyvtárban őrzött példány jól dokumentált, fordulatokban gazdag története nemcsak a 18–19. századi magyar bibliofília neves személyeihez, hanem egyedülálló módon régi kövekhez is kapcsolódik. Dessewffy Tamás katonatiszt a lengyel határhoz közeli Hanusfalván, a család értékei közt őrizte Chronicáját a 18. század közepén. A különleges kincsre felfigyelt a Dessewffy-birtokhoz közel lakó Fejérváry Károly műgyűjtő is, akinek a tulajdonába került a 18. század végén a könyv, amely a legenda szerint Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemé volt. Jankovich Miklós, a korszak egyik legnagyobb kollektora kivárta míg meghal Fejérváry, s utána megvette azt az özvegytől 1796-ban. Nem sokkal később Széchényi Ferenc bármi árat megadott volna azért, hogy ezt az inkunábulumot megszerezze az alapítandó nemzeti intézménye javára, ám nem járt sikerrel. Ezt követően az eladósodott Jankovich Miklós kollekcióját, benne a Chronicát a magyar országgyűlés vásárolta meg a Nemzeti Múzeum számára 1836-ban. Hajdani tulajdonosa több esetben, ahogyan ő nevezte, a veszett németeken gúnyolódott magyar nyelven a margóra írt megjegyzéseiben, mint például az 1051-ben Magyarországra betörő csapatokon: „Lakial roß Nemet, mert majd meg halß Broth [kenyér] nelkiül.”, „Szalagi Pluder [szaladj testvér]” vagy III. Henrik német-római császáron: „szőrzsákba öltözött, vel ut alij volunt [vagy, ahogyan mások gondolják] gubába”.

1873-ban új épületet készültek emelni a pesti Egyetemi Könyvtárnak és a munkálatok során több értékes kőre bukkantak. Részben a régi falakba épített, részben a bibliotéka udvarán felállított lapidáriumban található római és Mátyás-kori kövekért cserébe az egyetem – más értékes nyomtatványokkal együtt – a Chronica egy példányát kérte. Régóta mindenféle hírek keringtek a bontásra váró épületben található kövekről, amelyek között talán a legértékesebb az a kapuzatcsúcs volt, melyet Hunyadi-címer ékesített. A Nemzeti Múzeum bibliotekáriusai nehéz helyzetbe kerültek, nem nagyon szerették volna átadni egyiket sem (Jankoviché mellett ott volt Hildebrandé is), hiszen a kövek értelemszerűen a múzeumot és nem a könyvtárat gazdagították. Ráadásul csak Hildebrandé volt szövegében teljes, így Jankoviché jöhetett szóba a cserénél. Úgy tűnik, hogy lehetett még egy fontos indítéka ez utóbbi kötet megszerzésének az egyetem részéről: a 19. században több jeles kutató tévesen úgy gondolta, hogy e könyvhöz kötött, szintén 1473-ban nyomtatott Julius Caesar-művet (Feljegyzések a gall háborúról) is Budán adták ki. Így mindenképpen szerette volna az egyetem vezetése megkapni ezt, mivel ebben az esetben egyből két Hess-nyomtatvánnyal gazdagodott volna gyűjteménye. Ám ezt a Nemzeti Múzeum nem hagyta és eredeti kötéséből kiszakítva csak a Chronicát adta át (más nyomtatványokkal együtt) nagy nehezen. Így a Jankovich-példány eredeti magyar kötését, egykori tulajdonosainak nevét, a kolligátum használatára vonatkozó adatokat hátra hagyva került át a Ferenciek terén álló, 1876-ban megnyíló új épületbe.

A budai tipográfus nyilvánvalóan nem is gondolhatott arra, hogy munkájából egy tomus a nagy tengeren túlra, New Jerseybe kerül, az 1746-ban alapított Princeton University bibliotékájába. A Chronica ritkasága, az európai nyomdászattörténetben elfoglalt előkelő helye mellett valószínűleg a példány igényes rubrikálása is felkelthette hajdani tulajdonosai érdeklődését az évszázadok során. A díszítés végighúzódik a teljes nyomtatványon, a szókezdő nagybetűk és a vesszők helyett alkalmazott kettőspontok piros tintával való kiemelése mind-mind a rubrikátor kezét dicséri, aki a középre szedett címeket keretbe zárta, s szalagokkal ékesítette. A kolofón fölé egy szerzetest rajzolt piros tintával. Ez a játékosság figyelhető meg a 12. századról szóló fejezetnél: itt egy elegánsan ábrázolt gólyát láthatunk, amint egy üllőn áll, s csőrével a fejezetre mutat.

Említésre méltó Zeiselmauer (a margón: Czeislmaur) alsó-ausztriai település kiemelése is: „Miután tehát az előbbi ütközetben kitapasztalták [a hunok] a rómaiak bátorságát és fegyveres felkészültségüket, talpra állítva seregüket Tolna városa felé vonultak, ahol ellenfeleik gyülekeztek. Detrik és Matrinus állítólag Cezmaurnál szállt szembe velük, és a reggeltől kilenc óráig tartó ütközetben a rómaiak vereséget szenvedtek.” A rómaiak vereségének színhelye természetesen a Zeiselmauertől alig tíz kilométerre fekvő Tulln an der Donau, ami csak a hasonló hangzás miatt keveredhetett össze az ugyancsak a Duna partján fekvő Tolna városával (civitas Tolna / civitas Tulna). Borsa Gedeon már évtizedekkel ezelőtt felhívta a figyelmet, hogy éppen ez a tévedés, és a legtöbb példányban jól látható korrekció mutatja be a Chronica szedésének körülményeit. Eszerint rontott formában őrizte meg Tulln nevét a Hess András által használt kézirat. A vélhetően magyar másoló az ausztriai települést nem, viszont a magyar Tolnát ismerhette. Így került be az első füzetbe tévesen Tolna háromszor a szövegbe, míg a negyediket – nyomtatás közben felismerve a hibát egy földrajzban járatos személy, talán Kárai László – kijavította. Ennek fényében elgondolkoztató a kötet hajdani tulajdonosának egyik szövegkiemelése. Aláhúzta először, hogy Tolnát Pannonia városaként tartották számon (urbes Pannoniae computata), majd kijelölte azt a mondatrészt, miszerint Tolna három nap járásnyira van Bécstől (tres rastas distat a Vienna): „Detrik látván, hogy népének milyen pusztulása esett az ütközetben a csata utáni második napon Tolna városa felé vonult, amelyet akkor Pannónia városai között az olaszok városaként tartottak számon. Tolna város Ausztriában van három napi járásra Viennától.” Ezek a kiemelések nem arra utalnak-e, hogy a korabeli olvasó is felfedezte a sajtóhibát, miszerint az alsó-ausztriai Tulln városa lenne három rastára Bécstől? A magyar fordításban szereplő három nap szintén nem problémamentes. A két város, Bécs és Tulln ma mindössze harminc kilométerre vannak egymástól. Ha a régi német mértékegységben gondolkodunk (germanische Rasta), akkor ez nincs tizenöt kilométer sem, viszont, ha a régi magyar mérföldet veszünk alapul – ami kézenfekvő lenne egy magyar krónikában –, akkor nagyjából kijön a szöveg szerinti távolság. S így már érthető Horváth János fordító egyébként rossz „megoldása”, miszerint Tolna nem feküdhet három mérföldnyire Bécstől. A másik krónikaíró, Thuróczy János ezt már javította és arról számolt be, hogy Tulln van három mérföldnyi távolságra Bécstől. Végezetül elmondhatjuk, hogy az első tulajdonosa alapvetően a hun–magyar monda történetei iránt érdekelődött és a magyar királyok kora – néhány apró kivételtől eltekintve – már jegyzetlen maradt, nem tarkítják az oldalakat aláhúzások, figyelmeztető tollrajzok.

Hogyan kerülhetett a budai várban álló officinából a Chronica egy példánya az Egyesült Államok egyik legelőkelőbb és legrégebbi egyetemének bibliotékájába? Az első támpontunk a Kárai Lászlóhoz szóló ajánlás alatt olvasható bejegyzés, nevezetesen: „M(agister) Joannis Czuly Ab ober Glogaw(iae) Siles(iensis)”. A beírás szerint néhai lengyel tulajdonosa (czuły érzékenyt jelent lengyelül) a sziléziai Głogówekben (Oberglogau) élhetett a 16. században. Egy korábbi, 15. századi olvasója is megjegyzetelte szénfekete tintával; tartalmi kiemeléseket és szövegaláhúzásokat alkalmazott, néha reflektált a szövegre. Sajnos rekonstruálhatatlan, hogy a 16. század után kié lett ez a tomus. Feltételezhetjük, hogy a régi nyomtatványt Sziléziában őrizhették, talán egy magángyűjteményben, mivel nem találunk benne közintézményekre utaló nyomokat (possessorok, pecsétek, raktári jelzetek). A könyv Friedrich Georg Henrici lipcsei evangélikus egyháztörténészé és egyetemi tanáré volt a 19−20. század fordulóján, akinek unokája a berlini fal leomlása után, 1990-ben adta aukcióra a család féltett kincsét. A Hartung & Hartung müncheni árverésén rekordösszegért, több mint 400 000 nyugatnémet márkáért ütötték le a Chronicát, így a példány egy New York-i cég, a H. P. Kraus Rare Books tulajdonába került. Később egy elismert amerikai gyűjtő, William H. Scheide vásárolta meg a kötetet az antikváriumtól.

A három generáción átívelő kollekció alapítója az olajüzleten meggazdagodott William T. Scheide volt, aki megengedhette magának, hogy visszavonulva az üzleti életből a bibliofiliának szentelje élete utolsó harmadát. Hamarosan specializálódott és érdeklődése Itália szerelmeseként a középkori oklevelek, kéziratok, illetve ősnyomtatványok felé fordult. Fia, John H. Scheide szisztematikusan gyarapította tovább a 30-as évek Amerikájának egyik legjelentősebb, magánkézben lévő rariora-gyűjteményét. Az ő fia volt William H. Scheide zenész és Bach-kutató, aki nemcsak értékes zenei kéziratokkal, hanem különleges Biblia-kiadásokkal, valamint a Chronicával gazdagította családi bibliotékáját. Scheide halála után az addig letétként őrzött méltán világhírű gyűjtemény a Princeton University tulajdonába került 2014-ben.

1473. június 5-én, pünkösd vigíliáján a budai vár egyik legboldogabb embere kétségtelenül egy német származású, Itáliából elcsábított tipográfus, Hess András lehetett. A nyomdász örömében azt latolgathatta, hogy mennyi tételt sikerül majd eladnia a budai vásáron a frissen kinyomtatott könyvéből. Az első magyarországi nyomda, az első magyarországi nyomtatvány és büszke mesterének rejtélyekben bővelkedő történetét nem sikerült teljesen rekonstruálni. Az újabb kutatógeneráció hátha megtalálja nemcsak Hess András nyomát, hanem a huszadik század háborús poklában eltűnt braunsbergi példányát a Chronicának, s benne lehetséges magyar olvasói, Balassi Bálint költő, Báthory András erdélyi fejedelem és Háportoni Forró Pál történetíró feltehetően izgalmas feljegyzéseit is. A lengyel Braniewo hajdani jezsuita kollégiumában őrzött kötet, amely megmenekülhetett a svéd csapatok fosztogatásától (1626) vagy a warmiai püspökség valamelyik gazdag gyűjteményéből kerülhetett az újraalapított kollégium (1639) könyvtárába, és egészen ott őrizhették a II. világháború végéig. Izgalmas feladat lenne megkeresni!

A teljességre törekvő szakirodalom és források megtalálhatók a megkerülhetetlen monográfiában: BORSA Gedeon, Andreas Hess, szerk. P. Vásárhelyi Judit, Perger Péter, Budapest, OSZK, 2013 (A Magyar Könyvszemle és a MOKKA-R Egyesület Füzetei, 6).

Farkas Gábor Farkas